Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Vomina - Az Ősi Kárp-átok (novella)

2008.01.31

Vomina:

Az Ősi Kárp-átok

 

   Már nem tudom, hihetek-e saját „spirituális” tapasztalataimnak, emlékképeimnek. Egy Kép barátom kivételével mindenki azt gondolja, csak képzelődtem. Az ideggyógyász szerint az esés következtében a fejemben keletkezhetett egy vérömleny, és ez okozta „hallucinációimat”. Valóban találtak egy gócot a központi idegrendszeremben, és úgy tűnt, meg kell műteni, de egy nappal az esés után végeztek egy pontosabb vizsgálatot, aminek eredménye nem kis meglepetést okozott. Az orvosok megdöbbenésére a vérömleny teljesen felszívódott, nyomát sem találták. A „mentőcsapat” felszereléssel mintegy hat óra után tudott csak biztonságosan kihalászni a beomlott üregből, és én mindaddig eszméletlen voltam, – legalábbis ezt állítják az orvosok. Én viszont egészen másképpen emlékszem. Valami történt odalent…

   Rajzolóként dolgoztam egy régészeti kutatócsoport tagjaként. Az ásatások titokban folytak, többnyire az éj leple alatt dolgoztunk kilométeres körzetekben haladva hónapokon át. A kutatások finanszírozója egy francia magángyűjtő, akiről annyit lehetett tudni, hogy a Templomos rend egy XXI. századi képviselője, aki kozmikus kérdésekre keres válaszokat, milliárdokat felemésztő projectekkel, ahol a legnevesebb szakértőket alkalmazza. Miért éppen Magyarországon kereste a rejtélyek megfejtését? Ezt idővel mindannyian megértettük.

A rétegek feltárása során számos lelet került felszínre az avar korból, kelták idejéből, és honfoglaló őseinktől, sőt, évezredekkel korábbi kultúráktól is! Végső célunk egy több száz kilométer hosszú, egykor összefüggő alagútrendszer megtalálása volt, melyről számos legenda él, de építőiről nem lehet tudni semmit. Az én feladatom volt a feltárások során előkerült leletek pontos lerajzolása, lefotózása. A kutatásról a megbízó elvárása szerint a 20 fős kutatócsoporton kívül senki sem értesülhetett. A tagok között volt pszichikus régész, aki a legjobb barátom. Képességei mindig nagy tiszteletet ébresztenek bennem. A tárgyak megérintésével képes felidézni az objektummal történt korábbi eseményeket. Az ilyen médiumok állítása szerint minden materiális dolgon rajta maradnak „asztrállenyomatok”, ahogy az emberek auráján az őket ért érzelmi benyomások lenyomatai. Az élet nehézségeiben mindig ott voltunk egymás mellett ezzel a különleges emberrel. Neki köszönhettem, hogy a kutatócsoport tagjai közé kerültem, és hogy eltűntnek hitt emlékeim egy részét sikerült a későbbiekben felidéznem…

Volt egy látnokunk is a csoportban, aki segített felgyorsítani intuitív képességével a keresési folyamatot a feltárt területeken. Egy ley vonal kutató is szélesítette a csoport látókörét. Szerinte a földet energiavonalak hálózzák be és energia csomópontok, melyek magas rezgéseit látnok őseink érzékelték. Az ilyen helyekre építették szakrális központjaikat: szentélyeiket, templomaikat az ősi, de korántsem fejletlen kultúrák. Egy jelentésében a következőket írta ez az apai ágon magyar származású angol ley-szakértő: „Az alföld térségében igen gyakori képződmények a halmok. A kunhalmok ősi eredetű, mesterséges dombocskák a természeti környezetben. Többségüket a Kárpát-medencében még a honfoglalás előtt itt élt hun népek (avarok) hozták létre temetkezési céllal, őrhelyül és szakrális okokból. Nem zárhatjuk ki annak a lehetőségét, hogy ezeket tudatosan rendezték el készítőik, valamiféle kozmikus rendhez igazodva, feltehetően a Föld energiarendszerének meridián pontjaira.” – Ez a néhány mondat és sok más gondolata nagy hatást gyakorolt rám. Személyes kapcsolatom minimális volt vele, de mindig nagy figyelmet szenteltem személyének. Csodáltam ezt a hetvenhez közeli, de éber elmével megáldott tudóst, aki nem volt rest a munka fizikai oldalában is részt venni. Ha valaki segítségért fordult hozzá, mindig barátságos és készséges volt. Hetekig gondolkoztam elméletein, és tanulmányoztam az általa szerkesztett térképeket, melyek feltételezése szerint régi kelta szentélyek helyére épített gótikus templomokat jelöltek.

Mivel egy templomosnak dolgoztunk érdekesnek találtam, a művészettörténészünk hipotézisét is, miszerint a templomosok Magyarországon is létrehoztak gótikus templomokat, melyekben szimbólumokat helyeztek el. Az alagút legendák szakértője egy magyar néprajz doktor volt. Ő írta jelentésében, hogy Szent István korából is maradtak fenn alagút mondák. „Helyi hagyomány szerint Esztergomot alagút kötötte össze Párkánnyal, s azt István is használta. A Garamkövesdiek úgy tudják, hogy a Garam alatt is folytatódott az alagút, és István Garamkövesden is járt.” Egy másik helyen pedig arról írt, hogy a mai Románia területén lévő Tóti nevű településre „veres barátokat” telepítettek be a XII-XIII. században Németországból. Kolostort hoztak létre, ahonnan valamiféle alagútrendszer ágazott el a föld alatt, a barátok ott közlekedtek más településekre. Állítólag a kolostor helyén később „olyan hosszú emberi lábszárcsontok kerültek elő, mint egy-egy lóé, szarvasmarháé, a koponyacsontok nagysága, pedig, mint egy-egy szakajtókosár volt.”

A történész feltételezte, hogy a „veres barátok” templomos lovagok voltak, akik magyar nevüket a fehér köpenyre hímzett vörös keresztről kapták. Ezt először őrültségnek találtam. Ez az alak egy végtelenül beképzelt francia ficsúr volt, aki minden mozdulatával jelezte felsőbbrendűségét. Egyszer orrom alá nyomta gyengén exponált fotómat, ami kissé elmosódott, így az agyagedény fotóján a formák nem voltak tökéletesen kivehetőek. Akkor jött oda, mikor épp ültem és rajzoltam egy honfoglalás kori csontvázat. Orrom alá dugta a fotót, majd fennhangon hablatyolt valamit, összetépte a képet és hozzám vágta a papírdarabokat. Mindez annyira meglepett, hogy csak rezzenéstelenül ültem tűrve, ahogy megaláz. Rettenetesen éreztem magam, és sokáig nehezteltem rá. Beszélni nem tudtam a franciával, de pillantásommal mindig jeleztem neki ellenszenvemet. Azt mégis be kellett látnom, igaza volt, mikor a veres barátokat a keresztesekkel azonosította. De vajon valóban a templomosok hozták létre az alagútrendszert, vagy ők csak használták egy sokkal régebbi kor hagyatékát?

Egy ilyen csoportban hatalmas sikereket voltunk képesek elérni, és bár ez nagy örömmel töltött el, mindig fájlaltam, hogy a világ és különösen az önértelmezési problémákkal küzdő magyar nép nem értesülhet minderről. Ma azt tanítják az egyetemeken, hogy a Kárpát-medencébe érkező őseink nyugatra jártak fosztogatni, és gyilkolni. Mi akarva-akaratlan azonosulunk ezzel a negatív szereppel. Valójában azonban honfoglalóink éppen azért tértek vissza ide, mert avar rokonainktól ellopták ősi kincseinket, és meg kellett próbálnunk visszaszerezni a szent értékeket, amik a nyugat-európai népek kezébe kerültek! Ezt a kor egyik, IX. századi rovásírásos emléke is igazolta, amit az Észak–Alföldön találtunk.

A Kárpát-medencébe hazaérkezett magyar nép bizonyítottan használta az országot behálózó alagútrendszert. Miért mondom, hogy hazaérkezett? Mert meggyőződésem, hogy évezredekkel ezelőtt már éltünk itt! A feltárásokon is találtunk olyan rovásírásos botokat és egy kőtáblát is, melyek alátámasztják a feltételezést, mely szerint a magyarok ősei 4500 éve itt voltak, és a IX. században csak visszaérkeztek ide. Kisgyerekkorom óta foglalkozok a rovásírással így próbáltam hasznosítani ez irányú tudásomat a leletek elemzésekor. A kutatásban való részvételemet pszichikus régészettel foglalkozó barátom szorgalmazta, aki páholytársa volt a rejtélyes francia megbízónknak. A megfejtésen öten dolgoztunk, természetesen az én feladatom a műtárgyak fotózása, a jelek pontos másolása volt, de jártasságomat látva bevontak a dekódolás folyamatába is. A motívumrendszer egyértelmű kapcsolatot mutatott a tatárlaki leleteken megfigyelhető ábrákkal, és ahogy a szénizotópos vizsgálatok igazolták, a konzerválódott botok kora 5000–5400, a kőtábláé 5000 éves.

Épp egy középkori templomrom közelében táboroztunk. Hajnali egy óra volt, mikor a rovásírásos műtárgyak ábrázolása után a kutatósátorhoz indultam, ahol már várták a leleteket. Nem ez lett volna az első elemzésük, sőt már úgy tűnt, nagyon közel járunk a megfejtéshez. Azon az estén úgy éreztem, döbbenetes felismerésre jutottam a jeleket illetően. Éreztem, hogy nem egyszerű feliratokról van szó. Minden egyes jel az ősi sámánok szakrális jelképrendszerének részét képezte. Biztos voltam benne, hogy egy varázsigéket tartalmazó botot tartok kezemben. Egy mondatfoszlány állt össze fejemben…

Azonban ahogy átsétáltam a sötét elhagyatott síkságon, egyszer csak beszakadt a talpam alatt a talaj, valami leírhatatlan fényt láttam felvillanni és a leletekkel együtt a mélybe zuhantam. A becsapódás pillanatában óriási fájdalom jelentkezett gerincemen, de egy pillanat alatt megszűnt, mikor a fény felerősödött és éreztem, ahogy a részévé válok. Olyasmi lehetett ez, amiről a halálközeli élményt átélők mesélnek. De én sokkal anyagiasabbnak láttam az egészet. Legalábbis kezdetben. A fény bevilágította a teret, kirajzolódott előttem a barlangcsarnokból nyíló alagútrendszer. Mintha megemelt volna egy erő és a járaton keresztül repültem a fényben…, – a következő emlékem, hogy felébredek a sötétben és nézek a fejem felé. Egy lyukon át kora reggeli fény szűrődött be. Ez a lyuk az éjjel a mélybe rántott. Körbenéztem, keresve a barlangjáratokat, de csak a csarnok meredeken ívelő földes oldala látszott 4 méteres körzetben. Semmiféle járatot nem találtam, pedig pásztáztam zseblámpámmal minden irányba. Érzékszerveim megcsalni látszottak. Ekkorra már biztosították a járatot, hogy ne omoljon tovább, mikor lejönnek értem. A fentről érkező hangok annyira torzak voltak, hogy nem értettem egy szót sem abból, amit kiabáltak. Egy dolgozó ereszkedett le értem kötélen felvitt egy kevésbé rejtélyes világba, ahonnan azóta is újra elvágyok.

Az emlékek később foszlányokban jöttek felszínre. Mikor kihalásztak a mélyből, olyan érzésem volt mintha két hete történt volna az esés. Nem fájt a fejem, sőt egyetlen csontom sem sérült meg. Ezen az orvosok is meglepődtek. Minden csontom ép volt, pedig 12 métert zuhantam. A legfurább az volt, hogy kisebb szakállal kerültem ki a mélyből, pedig előző nap délután borotválkoztam. Mikor egy-két embernek megerősítést várva megemlítettem ezt, furán néztek rám és gesztusaikból kiderült, azt gondolják, az esés okozta stressz miatt beszélek ilyen őrültségeket. A lapokat, amikre a feltárt leleteket skicceltem fel, nem találtuk meg, pedig a hátizsák rajtam volt, mikor kiszedtek a mélyből. Ami a legszörnyűbb, hogy a leletek is felszívódtak, és a később a járatba leereszkedő kutatók sem találtak rájuk. A varázsszöveg, ami eszembe jutott megfejtési relatívaként, teljesen kiment a fejemből, sőt, mikor kiszedtek a mélyből, arról sem tudtam, hogy valami előző este eszembe jutott a dekódolással kapcsolatban. Csak később törtek felszínre az emlékképek…

Természetesen kirúgtak. Azok után, hogy a legjelentősebb leletek eltűntek kezem közül ez nem meglepő. Igazából azon csodálkoztam, hogy még nem lőttek le. Bizonyára úgy vannak vele, hogy egy ilyen őrültnek úgysem hisz senki. Már egyáltalán nem félek, mit tesznek velem, tudom, hogy egy jobb világ tárt karokkal fogad, ha meghalok. Borzasztó érzés volt ezek után otthon ülni és azon gondolkozni, mi történhetett. Szörnyű volt, hogy nem végezhettem küldetésemet, hogy megértsem a táblák üzenetét. Mocskos féregnek éreztem magam, aki csak vergődik céltalanul. Három hónappal az elbocsátásom után az öngyilkosságon gondolkoztam…

Mikor már vagy három hete nem mozdultam ki a házból, maximum a sarki közértbe leugrottam valami töményért, valaki meglátogatott. Épp az ágyon döglődtem, délután négykor, mikor csengetett. Hozzászoktam már, hogy nappal alszok, és éjjel vagyok úgymond ébren, bár akkori helyzetemben messze álltam az éberségtől. Napi programom az volt, hogy iszogattam, vagy körberókázom a lakást, közben azon törve az agyam, mi a fenét felejthettem el, és mi is mi történhetett valójában. Ürességérzet volt bennem, még az álmaimra sem emlékeztem. Legalább azt az egy kiváltságot meg akartam tartani „kutatói múltamból”, hogy éjjel ébren vagyok és keresek valamit. Céltalanul kutattam gondolataimat. Akkor sem álmodtam, mikor a csengő megszólalt, csak mint egy emlékek nélküli kődarab, a Föld magjához közel, amit nem érintett meg semminemű érzés az utóbbi 4 és fél milliárd évben, magamba temettem a félelmeimet... Már vagy harmadjára nyomta meg csengőt, mikor feltápászkodva az ajtó felé indultam és kikiabáltam:

–Megyek már! Mi olya… mi olyan baromira sürgős!?

–Én vagyok az, Odin! Mi van veled? Csak nem buliztál az éjjel? – szólt a válasz, és meglepett, mikor barátom hangját hallottam. Hírtelen nagyon elszégyelltem magam állapotom miatt, amelyik üveget tudtam még berúgtam az ágy alá, majd lassan ajtót nyitottam. – Atyám! Szörnyen nézel ki! – mondta kiábrándultan rám tekintve.

–Mit érdekel az téged? Eddig nem zavart, mi van velem?

–De hát próbáltalak hívni, de mindig ki van kapcsolva a mobilod.

–Miért nem jöttél el, miért nem kerestél eddig, ha annyira érdekel, mi van velem?

–Tudod jól, hogy a Rend kötelez a munkára, és csak most sikerült elszakadnom néhány napra. Olyan közelinek látszott a megoldás, mikor ez az egész…

–Ne is folytasd! A francba is! – törtem ki, és meggörnyedve befordultam az ajtón, sírva a kanapéra csuklottam, barátom utánam jött és bezárta az ajtót – Tudom, hogy elszúrtam! De nem emlékszem másra, csak amit már mondtam!

–Én minden szavadat elhiszem, de…

–„De”!? Mindig csak ez a de! Mit tegyek, hogy megérts? De hát még én sem értem, hova tűntek a leletek és a képek mellőlem abban a tetves lyukban!

–Figyelj! Szedd össze magad, mert éppen azon vagyok, hogy segítsek neked megtalálni a magyarázatot, de egy matt részeg emberrel nem tudok dolgozni. Először is fürödj meg, addig én összedobok valami kaját és egy koktélt, ami kicsit rendbe rakja a gyomrodat és kitisztítja a fejed. Azután rendet rakunk, este alszunk egyet, és holnap folytatjuk a beszélgetést.

–Mit képzelsz te magadról? Parancsolgatsz? Nem otthon vagy…

–Na ide figyelj! Ha meg akarod tudni, mi történt, szükséged lesz rám! Én azonban csak akkor maradok, ha észhez térsz, és olyan leszel, mint a történtek előtt.

Lehajtottam a fejem, megtöröltem a szemeimet, bólintottam egyet és elindultam a fürdőszobába, ő pedig a közértbe, ugyanis pián kívül semmi nem volt otthon. Régen esett olyan jól kaja, mint amit Odin akkor készített. „Odin.” Így nevezték a templomos rendbeliek, és mikor négyszemközt voltunk, én is így hívtam. A koktél ütős volt, felébredtem tőle. Rendet raktunk, este barátom meditált, én pedig a kanapén feküdve szótlanul figyeltem rezzenéstelen arcát egy órán keresztül. Jelenléte megnyugtatott, ettől a pillanattól kezdve már a pia sem hiányzott annyira. Mikor befejezte a meditációt, becsuktam szemem, úgy tettem, mintha aludnék, de megfogadtam, nem leszek hálátlan, és azon az éjjelen végre álmodtam!

Kép Láttam, ahogy suhanok a fényes alagutakon, és érzem, ahogy egyre melegebb lesz, éreztem, hogy közeledek egy fényforráshoz, majd hirtelen megszakadt a kép, és egy képsor ugrott be: láttam, ahogy faragok egy botot… Igen! Az egyik botot azok közül, aminek nyoma veszett lent. Nem figyeltem az arcra, de éreztem, én vagyok az, majd láttam, ahogy a bot felett kántál alakom egy szöveget, különös bőrcafatokból álló ruhában és egyszer csak rángatózni kezd a teste. Bevillant az esés emléke, és az elfeledett érzés, amit a zuhanás előtti pillanatban éreztem: közel a felirat megfejtése...

Remegve, testemmel görcsösen rángatózva riadtam fel. Tíz percig mozdulni sem mertem. Az ébresztőórát figyeltem, amit Odin reggel hatra állított be, vártam, hogy csörögjön. Mikor megszólalt, mintha mi sem történt volna, felkeltem az ágyból barátomhoz hasonló lendülettel.

–Jó reggelt! Na jobban vagy már? – kérdezte elmosolyodva. Viszonoztam megértő gesztusát.

–Köszönöm, amit értem tettél.

–De hát még nem tettem semmit.

–Ugyan, ne viccelj! Tényleg sajnálom, hogy goromba voltam. Talán megérted, mekkora teher elfogadni a tehetetlenséget.

–Megértem. Talán. De betekintve a múltadba, talán több dolgot is megérthetnénk!

–Ezt meg hogy érted?

–Itt az ideje, hogy elmondjam, mi történt, mióta nem dolgozol. Lementem a járatba, hogy megpróbáljak valami nyomot találni, amin elindíthatom a történtek felidézését. A sapkádat megtaláltam, próbáltam betekintést nyerni az asztrállenyomatain át közös tapasztalataitokba, de semmit nem találtam. Még az esés okozta sokkhatásnak sem volt nyoma a sapkán és a lyukban sem. Viszont olyan érzésem volt lent, mintha érzékeim csendben akarnának hagyni.

–Ugyanígy éreztem én is!

–Tudom. Odalent tompult a látásom, hallásom, megérzéseim, de valami különös időtlenség érzet uralkodott el rajtam. Képek villantak be egy sámánról, ­– döbbenten meredtem rá e szavak hallatán – aki távolodott egy fényes örvényben, közben teste darabokra hullott. Megrémültem, ezért visszatértem a jelenbe és kihúzattam magam a járatból.

–Uram Isten! Az éjjel azt álmodtam, hogy az egyik botot faragom azok közül, amik elvesztek az üregben, aztán pedig valamit kántáltam. Nem ebben a testben voltam. Ezt nem tudom szavakban… Félve ébredtem, remegtem minden tagommal, akárcsak álmomban az a sámán, akiről tudtam, hogy én vagyok, vagyis voltam valamikor!

– Igen. Éppen erről akartam veled beszélni.

–Micsoda? Te tudtad? Eddig miért nem mondtad?

–Tegnap nem voltál olyan állapotban, hogy mindezt megértsd, de most elmondom, mit éreztem az üregben. Minden energia azon az alakon hordozta asztrális jellegzetességeidet. Soha nem voltam olyan bizonytalan, mint abban a pillanatban, mikor ezt a széteső alakot láttam. Megbecsülni sem tudtam, mikor is történhetett meg mindez a döbbenetes esemény ezen a titokzatos ponton. Már-már úgy tűnt, a sámánt látva kitekintettem a lineárisidő menetéből, valahova ahova mindig vágytam, abban a pillanatban mégis rettegtem.

–Miért pont ott történt meg velem ez az egész, ha sorsszerűséget keresünk a dologban?

–Ez több mint sorsszerűség! A saját átkod szállt vissza a fejedre, amit valamikor 5000 évvel ezelőtt küldtél! – mondta felindultan – Hogy mi okból és kire, azt még nem tudom, de egy regressziós meditációval megpróbálhatunk közösen visszatérni a történtekhez, ha beleegyezel.

–Mi mást tehetnék. – mondtam gondolkozás nélkül – De miért pont ott történt ez az egész?

–Négy héttel azután, hogy lent megtaláltam a sapkád és láttam a sámánt, a ley kutató arra a következtetésre jutott, hogy ezen a ponton is áthalad egy energiavonal. Ekkor már biztosan éreztem, hogy valamikor egy alagútrendszernek is léteznie kellett, ami itt vezetett át. Feltehetően azonban párszáz vagy egy-kétezer éve elkezdhetett beomolni ez a rendszer.

–Azt mondod, hogy már 5000 éve létezett ez az alagútrendszer, amit kerestünk?

–Szerintem így volt. Minden jel arra utal, hogy őseink akkoriban többet tudtak, mint hinnénk.

–Na ne viccelj! Azt mondod, ezek az alagutak kibírhattak több ezer évet?

–Nem tartom kizártnak, de talán a regresszió erre is fényt derít.

–Akkor csináljuk! Látni akarom, mi az igazság.

Ő bólintott, és leült velem szemben. Tenyerünket szembefordítva, kitágulva a kozmosz rezgéseire összegyűjtöttük a hullámokat, amik úgy ötezer éve indultak útnak a Föld nevű bolygóról, innen a Kárpátokból. Végigfutott gerincemen egy erő, és fejem felett éreztem egy energiahalmazt, mintha kitágultunk volna a Mindenre. Fény és sötétség, mozgó képek és egyidejűség megszűntek egymás ellentétei lenni, és ekkor beugrottak az első érzések, de csak mint külső szemlélő láttam az eseményeket. Az utolsó jégkorszak utáni pusztító árvíznek voltunk tanúi. Láttam, ahogy a fejlett társadalmak nyomtalanul eltűntek a Föld több pontjáról. Úgy éreztem, egyszerre élek meg mindent. Hihetetlen volt. Éreztem, hogy a bolygó szelleme megnyitja előttünk emlékezetét. Miközben láttam, hogy százezrek pusztulnak el éppen a legfejlettebb kulturális közösségekben, megértettem, hogy mindez szükségszerű. A Földnek szüksége volt a regenerációra, és ezt az emberek már-már lehetetlenné tették. Ezután évezredekig új testben, új kultúrák mesterei megfeszített munkával próbálták összegyűjteni a ma Mui és Atlantiszi tudásként megjelölt bölcsesség töredékeit.

Annak a népnek a leszármazottai közé tartoztam én is, akik az ősök misztikus tudásából megőriztek valamennyit. Láttam, amint a catal hüyükiek, a sumerok, az egyiptomiak és mi ősmagyarok megszervezzük kultúránkat, szinte a semmiből. Nagyon szűk réteg őrizte féltve a tudás töredékeit, és sajnos az irányítás kicsúszott kezünk közül. Mi sámánok a démoni erőkkel is kapcsolatba kerültünk, és egy szertartás során átkot bocsátottunk arra a helyre, amit a társadalmi változások során elhagyni kényszerültünk.

Átéltem a szertartást, láttam olyan dolgokat, amiktől vérnyomásom olyan mértékben megemelkedett, hogy ájulás környékezett, de Odin szerencsére még időben visszahozott a jelenbe, nyomban hanyatt vágódtam a frissen porszívózott szőnyegen. Nem voltam képes feldolgozni ennyi információt, de néhány perc alatt jobban lettem.

–Jól vagy barátom?! – kérdezte Odin, mikor kezdtem magamhoz térni.

–Kicsit jobban. Te is láttad? Láttad az árvizeket és az átokmondást?

–És láttam az alagutak építését is.

–Micsoda? Erre nem emlékszem! Ez hogy lehet?

–Láttam, amint dolgozok az alagutak építésén, itt a Kárpát-medencében. Egyszerű eszközökkel, úgy ötezer éve munkásként dolgoztam. A sámánok, azaz ti határoztátok meg, hol vezessenek az alagutak. Ezek voltak a titkos szertartások helyei, amik megkönnyítették a szellemi világok közti utazást. Láttam, mikor az átkotok visszaütött rád és egykori társaidra. Életről-életre ötezer éven át, mindig szenvednetek kellett, mire most letudtad ezt a csoportkarmát.

–Nem tudom elhinni! Az én kezem is benne van abban, hogy a hazatért magyarok ennyit szenvednek. Az átok.

–A nép sámánjai átkot bocsátottak a későbbi földhódítókra, hogy ne tudjanak boldogulni e helyen, ami egykor szent volt. Mikor a terület alkalmatlanná vált őseink számára, hogy más ne élhessen itt boldogan, megátkoztátok a helyet, ezzel védve az ősi tudást hordozó alagutakat is. Mire visszatértünk ide az átok még a sámánok közt is feledésbe merült. Saját nemzetünkre szállt vissza a varázsige hatása. A szenvedés, és elnyomottság évezrede ennek köszönhető.

–Tehát ez a népkarma érvényesült ezeregyszáz évig! De meddig tart még?

–Azt hiszem már nem sokáig. Az asztrológiai Vízöntő korba való átlépés után a magyarság visszanyeri spirituális vezető szerepét a Földön. A bolygó szelleme bepillantást engedett a jövőbe is, rezgésemelés készülődik. Nem véletlen volt ez a kutatás, és nem véletlenül találkoztunk mi ketten. Fontos láncszemei vagyunk a korszakváltásnak.

–Értem, hogy saját inkarnációm átka ért utol, de mi történt a leletekkel, mikor beestem abba a gödörbe? Hova tűntek az ősi írásos anyagok? Egyáltalán hol voltam én?

–Mivel mitikus varázsszövegek voltak, transzmutálódtak, egyfajta tér-idő anomália részese lettél, amit valami magasabb ok vezérelt. Így érhetett vége a magadra vetett karmának. Most szabadultál meg a felelősségtől. Egy olyan világ szippantott magába, amibe még nekem sem sikerült betekintést nyernem, de az biztos, hogy ezek az alagutak valamiféle dimenzió vagy tér-időkapuként üzemeltek, és részben talán még ma is őrzik ezt a funkciót.

–Ebben biztos vagyok. Egy fényesebb világ kapuit jelentik.

A nap gyorsan elszaladt, és a következő három is. Odin bár sosem lett volna szabad, mesélt a Rend dolgairól. Mindig örömmel hallgattam a templomosok titkos, és már-már általuk is elfeledett tudásáról szóló feltételezéseket. Tegnap délután lementünk sétálni és egy 5 év körüli kisgyerek szaladt a lábamnak távirányítós kocsija után futva. Lenéztem rá, elmosolyodtam, majd tőlem szokatlanul – szimpátiát érezve a gyermek iránt lehajoltam hozzá, hogy szóba elegyedjek vele.

–Nekem nem szabad elmondanom – mondta meglepetésemre a kisfiú, ahogy mély barna szemébe néztem.

–De mit? – kérdeztem értetlenül és Odinra néztem, akinek az arca rezzenéstelen volt.

–Nem mondhatom el, de nyugodj meg! Ők már megbocsátottak – mondta elmosolyodva a kisfiú, felkapta autóját és továbbszaladt.

Utána kiáltottam, de az elhagyatott utcán lefordult az egyik sarkon, és mire oda értünk, már nyoma sem látszott. Odin nem mondott semmit, mert mindketten tudtuk szavunk csak elrontaná azt a csodálatos pillanatot, mikor talán a Vízöntő kor jövőbeli mestere oldozott fel. A vasútállomásra értünk és búcsúzásunkkor Odin bíztatóan tekintett rám. Megkértem, hogy minél kevesebbet áruljon el a csoportnak. Elmosolyodott és kezet rázott velem majd magához rántott és baráti ölelése kereszttüzében azt mondta, amint tud, ismét meglátogat. Felült a vonatra, hogy tovább kutasson az elfeledett múltért, amit sirattunk századokon át.

   Az éjjel újabb képek törtek felszínre elmémből. Hatalmas fénylényekkel voltam körülvéve. Mintha a bolygó belsejében lettem volna. Láttam a lelkeket, akik egy pillanatra magukhoz rántottak a szeretetükkel, mint barátom az állomáson, hogy érezzem, amit megtapasztaltam egy magasabb célból történt. Áldozatot vállaltunk, hogy fennmaradjon a tudás napjainkig, de ezt a csoport nem tudja meg, – nem tudhatja meg, – mint ahogy a varázsigét sem, amire reggel óta már emlékszem…

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

csatacsillag@gmail.com

(Őrző, 2008.10.28 12:15)

Szia!
MINDEKÉPPEN FEL KELL VENNÜNK A KAPCSOLATOT EGYMÁSSAL!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Nem tudom, ki vagy, és amit írtál igaz-e, vagy kitaláltad, de sürgősen beszélnünk kellene!
Írj, válaszolok: csatacsillag@gmail.com