Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az önmagát teremtő nyelv - Bolegin

2008.02.04

 Az önmagát teremtő nyelv

(filozófiai gondolatok)

 

Kép Heidegger „Az út a nyelvhez” című írását próbálom elemezni, méghozzá úgy, hogy  figyelembe veszem azt a tényt, hogy Heidegger írását nem én írtam, így a rám gyakorolt hatására fogok reflektálni a magam gondolataiból, mivel nem juthatok el abba az alapállásba, ahova Heidegger jutott el, mikor megírta ezen írását, ha nem így tennék, akkor az elemzés egy kusza, mozaikdarabkákból álló értelmezésfolyam lenne. Ez olyan, mintha a szél eredetét kutatná egy ember, pedig ő a szélből csak keveset fog fel testével, és mégis meg kellene mondania, hogy honnan fúj a szél, ahhoz, hogy meg tudja állapítani, miért jött létre, a testére gyakorolt hatásából pedig meg kellene mondania, hogy milyen is e nagy fuvallat minősége, és pontosan mi célból is létezik egyáltalán?

            Éppen ezen okokból, tehát miszerint pontosan nem is tudom, hogy honnan, mi hatására erednek Heidegger gondolatai, és nem tudom a maga részletességében jellemezni őket, valamint haladásának irányát sem ismerem, ezért csak az értelmileg kevésbé meghatározható benyomásaimra támaszkodok az értelmezésben, amik a szöveg olvasásakor felmerültek bennem, és a napokban már foglalkoztattak előtte.

 

 

Novalis idézetével kezdem az értelmezést: „Éppen azt nem ismeri senki sem, ami a nyelvben sajátságos, hogy csakis magával törődik.” Itt jelenik meg a nyelv, mint önálló lény, amely mechanikussága folytán, így empátiakészsége híján magát teszi meg a legfőbbnek, mivel nem is ”teszi”, hiszen nem akaratából kifolyóak a történései, hanem szükségszerűek. Méghozzá a nyelv azért törődik csak magával, mert nem tud másért cselekedni, így önmagával marad, mint szükségszerűen cselekvő. A ”csakis magával törődik” nem jelent mást, minthogy a nyelv egy olyan lény, mely alakul, de semmivel nem törődik.

            Mindjárt utána Heidegger ezeket mondja: „Az ember nem volna ember, ha megtagadtatna tőle, hogy beszéljen…” és „… a beszéd képességétől rajzolódik ki, ami az embert emberré teszi…”. Úgy véli, az embert a nyelv vezeti el a „van” -hoz. A nyelv az, ami a kutató embert a lényegéhez vezeti, egy olyan eszköz, mely az embert célba juttatja; az ember az, aki kutat a nyelv által.

            Az első pontban Heidegger megjegyzi: „A beszédhez hozzátartozik a tagolt közzététel.” A nyelv jól tagolt szavakból áll, a szavak egy utalást jelenthetnek cselekedetre, képi hatásra, érzelmi hatásra, és kifejezhetik a szavakra utalást (ilyenek a névelők) vagy a számosságot is. A beszédhez artikulációra van szükségünk. Megjegyzi, hogy a nyelv a „száj dolga”. Úgy gondolja, a lelki tartalmak mindenkinél azonosak, s a kifejezőeszköz is, mely képet ad e tartalmakról, mind ugyanazok az emberek körében. Ilyet írt Arisztotelész, arra utalva, hogy a közösségek, népek a maguk tagjai közt azonosan fejezik ki magukat (vagyis a nyelv által), és a belső emberi jellegek és érzések minden emberben megtalálhatók ugyanúgy, mint a másikban, így a nyelv adekvátan kifejezheti a bensőt. (Ebből a felfogásból az emberi jellegeknek, érzelmi alapú fogalmaknak az egzakt definiálása is, itt pedig elsőnek igazán Arisztotelészt tudom megemlíteni.)

            A 229. oldalon idézi Humboldt téziseit, melyek számomra nagyon szimpatikusak, azért is, mert elgondolásomnak, amit a címben jeleztem, nagyon szép megerősítést/alapot ad. „A nyelv, ha valóságos lényegében fogjuk fel, szakadatlanul és minden pillanatában elmúló valami. Ha meg is marad az írás segítségével, mindig csupán tökéletlen, múmiaszerű megőrzéséről lehet szó, melynek megint csak arra van szüksége, hogy e megőrzés mellett megkíséreljük érzékeltetni az élő adást. Maga a nyelv nem mű (Ergon), hanem tevékenység (Energeia). Igazi meghatározása ezért csak genetikus lehet. A nyelv ugyanis nem más, mint a szellem örökké megújuló munkája, hogy az artikulált hangot képessé tegye a gondolat kifejezésére. Közvetlenül és szigorúan véve ez a beszéd használatának mindenkori meghatározása; ám valódi és lényegi értelemben, igazából nyelvnek csak e beszéd totalitását tekinthetjük.” Az idézet elemzésével folytatom. A nyelv, mint „minden pillanatban elmúló valami” nem jelent mást, minthogy beszéd közben folyamatosan megteremtjük a nyelvet, mivel gondolataink és érzelmi állapotunk a beszéd ideje alatt változékony, így a nyelv folyamatosan elveszti látszólagos állandóságát a gondolat- és érzelmi állapot változása folytán. A kollektív nyelv is változik, de a változást ott minden, nyelvet használó ember alakítja.

            Humboldt az írott nyelvet múmiához hasonlítja, mivel a nyelv nem mű, hanem tevékenység. És mint tevékenység, a nyelv élő mivolta csak az élőszóban volt jelen; mire le lett írva, az már nem a valódi, tevékeny, folyton megújuló nyelv. Innen egy érdekes következtetést lehet levonni, mégpedig azt, hogy az írott nyelvből az aktuális helyzetekre való következtetés nem helyes dolog, mivel a nyelvhasználat, az, amit a papíron olvasunk, az ott és akkor volt érvényes, és át volt vegyítve az ember cikázó-változó gondolataival és értelmezhetetlen érzelmeivel, amit mi a papíron már nem észlelhetünk. Innen kiindulva tehát egyszerűen hibásnak látszik az írott gondolatokból következtetéseket levonnunk úgy, hogy e következtetéseket abszolút módon helyesnek ítéljük jelenünkben. Tehát nem az a baj, ha az írott szövegből tanulságokat vonunk le és következtetünk belőle jelen helyzetünkre, hanem az, ha ezeket teljességgel a mi helyzetünkre gondolt utalásokként fogjuk fel a papírról.

            Humboldt a nyelvet a szellem munkájaként jellemzi, mely a gondolatot fejezi ki. A különbség Humboldt és az én felfogásom közt az, hogy a nyelv alkotásáért nem teljességgel a szellem felel, csak részben felel érte, az alkotásban a szellemtől elkülönült egyéb tényezők játszanak szerepet, nevezhetjük ezeket érzelmeknek.

            Az önmagát teremtő gesztus alatt értem tehát azt, mikor egy írott szöveget az ember értelmezni kezd, és így újraéleszti a múmiát. Az interpretációk így tehát úgy dimenziót adnak a ”csak abban a pillanatban helyes” kijelentésnek, így az értelmezők már nem az eredeti, élő nyelvet kutatják, csak annak halottját támasztják föl, és minden értelmezéssel más és más tulajdonságokkal rendelkező élőhalott keletkezik, és miközben az értelmezők úgy hiszik, hogy bizony ők ősi ismerősökkel beszélgetnek, minduntalan halottakat támasztanak fel sírjaikból. Így tehát az a mondás, hogy minden embernek megvan a maga keresztje, úgy egészül ki, hogy minden olvasni tudó embernek megvan a maga élőhalottja.  Ezek a lények nem tudnak beszélni, az élő beszél általuk a jelenen keresztül.

Kép        Az ember tehát a múltat akarja megszólaltatni, közben pedig ő beszél a teremtett lényeken keresztül, s minden ember máshogy ad létet ezeknek a lényeknek ugyanazon szöveg alapján. A nyelv így teremti, pontosabban teremteti magát az írott szöveg által. A beszélt szövegek szóhagyomá-nyban maradnak ránk. Volta-képpen ezek tükrözik legjob-ban, mennyire egyéni az ember értelmezése a nyelvben foglalt cselekményekről, mivel látszik, hogy mindenki másképp meséli e szóbeli történeteket. Itt az ember érzelmei nem tudnak elrejleni a sorok közt, mint az írásban, mivel nincsenek sorok.

            Sőt, a szöveg értelmezése az egyénen belül is változékony, ha valakinek ugyanazt a gondolatképet újra le kellene írnia, már másképp írná le, vagy le se írná, ez bármilyen elemzésre érvényes, és nem csak az elemzésre, hanem bármilyen írásra.

            Heidegger a 235. oldalon megkülönbözteti a mondást és a beszédet, miszerint a beszédből nem feltétlenül következik jelentős mondanivaló, míg a hallgatás ezt a mondanivalót képes lehet megadni. A „mondát” mint mutatást fogja fel, valamint a jeleket is megmutatásból eredezteti: „a megmutatást mint utalást megelőzi egyfajta megmutatkozni hagyás.” Ezt úgy lehet elképzelni, mint a nagyobb- és kisebb nyomás kölcsönhatását például a levegő esetében: a nagyobb nyomású területről a levegő a kisebb nyomású felé indul el. Tehát helyet kell biztosítanunk, hogy befogadhassuk a mondanivalót. A beszéd, mint monda, a mutatkozó beszéd egyben hallásként értelmeződik. Tehát folyamatosan hallgatózunk, hallgatózunk a nyelv zajára, s meg is halljuk őt.

            „A nyelv mégis beszél.” Megjelenik a nyelv, mint cselekvő lény. A nyelv a mondást követi, s ha a nyelv mond, akkor a nyelv beszél is.

            „A monda az önmagában sokrétű megmutatás minden feltűnést összevonó egybegyűlése, amely megmutatás a megmutatottat mindenkori önkörében tartja meg.” „Ami a monda megmutatásában munkál, az a sajáttá-tevés [das Eignen].” A sajáttá tevés által vagyunk képesek kifejezni magunkat, kifejezni a nyelvet, mégpedig úgy, hogy részesei leszünk a nyelvnek, egyben befogadjuk őt magunkba, és a nyelv, mint lény megkezdheti beszédét rajtunk keresztül. Ahhoz, hogy a nyelv ki tudja mondani magát rajtunk keresztül, egyfajta csend kell, hallgatnunk kell a nyelvre; egy benső csend kell, ami lehetővé teszi a nyelvnek a bennünk való létezését.  Olyan csend, ami csak a (gondolatokkal egybefont) nyelvnek ad helyet, tehát a nyelv hangos zsibongását tartalmazza, míg másokat kizár.

            A gondolatokat érzések alkotják, a múltban szerzett érzetek rögzülései bennünk, s ezek elővillannak képi, zenei, vagy bármi más olyan formában, melyet érzékelni tudtunk az érzetek létrejöttekor. A gondolatok tehát múlton alapulóak. Az érzések a jelenben vannak; a felidézett, megtapasztalt érzések már gondolatok. Ha igazán a nyelvben akarunk élni, akkor ezeket a múltból szerzett érzéseket kell a központi helyre, vagyis a figyelmünkbe állítani, s így már nem marad, csak egy pici hely a jelen érzékeléséhez, az érzések figyelembe engedésének. A nyelv tehát mindig a múltból jön felénk, de mindig csak a jelenben tud megszületni, a mi engedélyünkkel. Így tehát minél intenzívebben létezik valaki a nyelvben, annál jobban enged teret múltbeli tapasztalatainak, érzeteinek, s annál inkább távolítja el magától a jelen spontán érzeteit. Az ember így válik a nyelvhez tartozóvá és a Lét-től elkülönülővé, mivel elfordul a jelentől, pedig a jelen az, amiben az ember saját világa, a nyelv megszerzi a monda-témáját, de az ember mégis hűtlen lesz a jelenhez. A jelen az igazi létező, a Lét itt nyilvánul meg, a nyelv, vagyis a mesterséges gondolatvilág pedig mégis a múlttal és a jövővel, vagyis a már/még nem létezőkkel törődik. A gondolatok, mivel a múltbeli élményekből születnek, és ott is lakoznak (de a jelenből szerzett érzeteink hatnak a múlton alapuló gondolatainkra); nem a Léthez tartoznak, hanem a nyelvhez. És mivel a jövő sem a Léthez tartozik, hanem a nyelvben való nem-Létező, mely a múlton alapuló gondolatok által nyerheti csak el létét, fikciók formájában. Ezért a múlt az, ami igazán közel áll a jövőhöz, egyik okból kifolyólag azért, mert a múlton alapuló, múltban élő gondolataink vizsgálódnak a jövőn, másrészt mert mindkettő, a múlt és a jövő, egyaránt nem-Létező.

            Az ember megszerezte a múltat magának, életet ad a jövőnek, de a jelenből táplálja mindkettőt, s mégis őt hagyja el, vele törődik legkevésbé; úgy véli, a múlt ad lehetőséget a jelen létezésének, és a jelen ad lehetőséget a jövő létezésére, pedig az a helyzet, hogy a jelen táplálja a múltat és a jövőt életerővel (a test a jelenben él, nem pedig a múltban, és nem is a jövőben, s ez teszi lehetővé, hogy legyen, aki gondolkodjon), s a félig élő, ”élőhalott” gondolatok alakítják formára e kettőt.

            A gondolatnak mindig önmaga a témája, a nyelv is „csakis magával törődik”, a jelen az, aki mindenkivel törődik, tehát a Lét-telen nem törődik mással, míg a Lét minden mással is törődik. A nyelv tehát csak magával tud foglalkozni, bármi is legyen a témája, akár a jelen, akár bármi más, ami a témája lehet. De a jelent, és a vele kapcsolatosakat, például az érzéseket, nem a maguk valójában fogja fel, mivel arra nem képes, hanem értelmezi a gondolatok által. Így tehát a nyelv mindenhol képes megteremteni magát, nem törődve azzal, hogy nem az önmaga lényét kellene beletükröznie a vizsgálat tárgyába, ha objektív értelmezést kíván, közben pedig úgy állítja be tevékenységét, mintha azonosulna a vizsgált tárggyal, de közben csak saját magát beszéli el egy új terepen.

 

Kép „…minden töprengő gondol-kodás költés, minden költészet gondolkodás.” (252. o.)

Ez számomra nem jelent mást, minthogy a filozófia költészet, egy olyan költészet, mely elfelejtette a játékosságát, túl komolyan vette magát. A gondolatok, a múltbeliség-jövőbeliség túlságosan eluralkodott költőiségén, és idővel komoly tudományként, sőt, tudományok feletti tudományként fogta fel magát. (De az ókori Helllászban még sokkal jobban feltűnő volt a filozófia költőisége, s nem véletlen, hogy a mai filozófia még mindig szoros kapcsolatban áll Platón filozófiájával is, az ókorban feltett filozófiai kérdések még mindig aktuálisak.). Ahogy a költő, úgy a filozófus is az írásban éli meg önmagát, vagyis a nyelvben – a kettőnél a nyelv mint Lét-telenség eluralkodásának mértéke különbözik - , így természetesen igazi céljuk nem egy végesség megtalálása, egy abszolút igazságé, ahova már nem kellene a filozófia. A nyelv így teremti meg önmagát, hol költői játékossággal és alázattal, hol pedig hamis, magát másnak beállító tevékenységként, akár a filozófusoknál, ahol úgy tesz, mintha végcélja lenne, mintha általa lehetne megmagyarázni a világot. Pedig mindössze önmagát akarja látni új rendeződésekben, új terepeken és változó intenzitásban.

            A filozófusok, akik nyelvet, gondolatokat használva akarnak a végcélba beérni, soha nem fognak, hanem újabb problémák, kérdések merülnek fel, persze ha van bennük elég a jelen mozgékonyságából. Az ember átvereti magát, ha a filozófiát nem játékként, költészetként, hanem mint bármire is választ adóként fogja fel. A költők pedig nyelvük rabjává váltak, s létük kifejezését pusztán a nyelvben vélik láttatni, szenvedéseik, boldogságaik is a nyelv által kapnak teret. Nem szabadon szárnyalnak, a nyelv bilincseli őket magához.

 

„Az eszmék gyorsuló fejlődése, a növekvő szellemi erő és a befogadás mélyrehatóbb képessége következtében az idő gyakran anélkül honosítja meg azt, amivel korábban nem rendelkezett, hogy a nyelv a maga hangzásában s méginkább formáiban és törvényeiben megváltozna. Így aztán ugyanazon külső mögött más értelem lesz, ugyanaz a jelleg valami különbözőnek ad helyet és egyazon összekapcsolódási törvények nyomán egy másként tagolt gondolatmenet sejlik fel. Ez egy nép literatúrájának, azon belül is kiváltképp a költészetnek és filozófiának örökkön érő gyümölcse.” (253. o.) Humboldt igazat adott nekem, én pedig neki. Az örökkön érő gyümölcs példája fejezi ki legszebben a mondandómat. (Talán nevetségesnek fog tűnni a továbbiakban a nyelvre, mint erdőre való többszörös hivatkozásom, valamint a nyelvi művek gyümölcsként való hasonlata, de így tudom legjobban érzékeltetni elgondolásomat.) Valójában a nyelv olyan valami, mint a gyümölcsfa. A mélyben, a múltban gyökerezik, ez látja el táplálékkal a lombkoronát; lombkoronája ágait a gondolatáramlatok alkotják, a fa törzse a jelen, ami kapcsolatot tart fent a két része közt, a gyümölcsök pedig a nyelvi művek. A nap, az eső, a levegő, az egész külvilág pedig maga a Lét, ez az örökkön termő gyümölcsfa pedig azt hiszi, hogy az ő gyümölcse az egyetlen lényeges alkotás a világon, és hogy minden létező az ő gyümölcseit fogyasztja. Ez a bizonyosság, a nyelv önhite abból fakad, hogy nem bír kételkedni, nem bír gondolkodni, és így önző lesz, tudatlanul önző. Az emberek, akik a nyelvet tekintik a világ kifejeződésének, vagy a világ megérthetőségének eszközének, azok maguk is önhittek lesznek a nyelv isteniségének gondolatával, könyveket fognak írni, hogy megismerjék és közben megismertessék másokkal a világ lényegét.

 

A nyelv (fa), vagy bármely írásműve, beszéde (gyümölcse) más nézőpontból szemlélve más jelentést vált ki az emberben magáról, s közben még maga is változik, így a különféle értelmezések számossága a nyelvről és bármely nyelvi kifejeződésről végtelen.

            A filozófusok a nyelv által értelmezik a létet, majd pedig az ő értelmezéseiket felhasználják, és azokkal újakat teremtenek, egész erdők keletkeznek az új nézőpontokkal. Ők a nyelv árnyékában élő szorgos munkások, akik méhekként virágról virágra járva gyűjtik össze a ”virágport”, hogy új helyekre cipeljék el, s így új magokat teremtve biztosítják a nyelvi erdő megmaradását és növekedését.

 

Ez a nyelv útja.

Önmagát teremti újra, s kizárja az éltető napfényt, de csúcsainál mégis mutatja, hogy szüksége van rá. Közben árnyékokat vet a benne levőkre, sötétségben tartva őket. A teremtett nyelvi-gondolati világunk alapvető eleme a Léttől-elkülönülésre törekvés, az árnyéklét. A fák/nyelv a földhöz/múlthoz kötöttek, s rájuk akaszkodva nem lehet elhagyni a Lét-től különvalóságot.

            Egy ilyen rendszer, mint a nyelv, nem képes, más, csak a saját szabályrendszere alapján élni. Hiába akarnak rájönni, pontosan mi is a nyelv és hova tart, ugyanis a nyelv sűrűjében lévő emberrel pontosan az történik, hogy nem látja a fától az erdőt. Tehát a nyelven alapuló bármilyen kutatás sose ad végleges megoldást semmilyen problémára, ezért létezhet máig a filozófia a kezdetektől. A nyelv erdejében bármikor rátalálhatunk egy „tisztásra”, ahol úgy érezzük, valamiféle mélyebb kapcsolatba kerültünk a Léttel, pedig még mindig ott vagyunk az erdő közepén. Még ha a fejünk felett nem is a gondolatok lombkoronái vannak, hanem a tiszta ég, akkor sem képes egy „földhöz kötött” lény elhagyni ezt a birodalmat, ugyanis éppen hogy a kötelék, a mútbeliségben levésünk köteléke az, ami visszatart minket ettől.

 

A nyelvi közlés problémássága

A kommunikációs formák közül a nyelvvel történő kommunikáció az, ami a legtöbb félreértést és bonyodalmat szüli a többi forma közül. A nyelvvel történő kommunikáció, vagyis az írásos és talán legfőképp a szóbeli beszéd remek eszköz arra, hogy körbejárjuk a lényeget. Minél kevésbé kapcsolódik a beszéd a spontánhoz, annál inkább a körbejárás a fő, és nem pedig a lényegi tartalom kifejtése. Ha valaki segítségre szorul, röviden szól, felkiált, az érzések és a spontaneitás vegyül, ilyenkor pedig a fő a lényeg kimondása, és nem a körbenjárás. A beszéddel kiváló lehetőségünk van fecsegni, eltölteni az időt, kapcsolatokat kialakítani. A beszéd eszköz mindezekhez is. A beszéd eszköz, de itt nem elsősorban a lényegi tartalmak kifejezésére. Ilyen esetekben voltaképp nem a belső tartalom átadása miatt beszélünk, hanem tulajdonképpen a beszédért beszélünk. Látható, hogyha nem azonnali közlés a célunk, és nem a gondolattartalom átadása a cél, akkor a beszéd könnyen abba a helyzetbe kerül, hogy nem a kifejezendőről, hanem önmagáról szól.

Előre elgondoljuk a mondandónkat, hogy ne kerüljön elő a lényegi mondandónk kontrollálatlanul, vagy pedig egyáltalán ne kerüljön elő. Ezzel az előre-elgondolással a tartalom sokszor háttérbe szorul, és lényegibb lesz nála a csomagolás milyensége. Azért is rászorulunk az előre-elgondolásra, mert a nyelv szavai csak valami hasonlóra utalnak, mint amit ki akarunk fejezni, ez leginkább érzelmi alapú mondandó esetén tűnik fel.

Amikor nyelvet használunk, a külső felé fordulunk, mert valakikhez szól a beszédünk, nem magunkhoz, emellett pedig arra is ügyelünk, hogy ne legyen ”veszélyes” az, amit mondunk, legfőképp ránk, esetleg másokra nézve. A filozófia is ilyen kifelé forduló, mindenképp a külvilághoz fogalmaz, és így a benső tartalom nem tud igazán érvényesülni, legfőképp azok a tartalmak nem, amik a legveszélyesebbek. E módszer helyére a pszichológia lépett, eleinte kiegészítve, de már szinte letaszítva a filozófiát, mivel a pszichológia éppen azokkal foglalkozik, amit a filozófia nagyrészt kihagy, de közösek egyben, abban, hogy mindketten a nyelvet használják kommunikációs formaként. Egyik se lehet igazán kifejező, bárhova is fordul tekintetük, bármilyen részt is akarnak kifejezni az ember bensőjéből.

 

A körbenjárás

Az Úton levő, ha jó ideje úton van, ha már a gyaloglás kezdete is szinte feledésbe merült, könnyen észreveheti magán, hogy nem is a cél számára a legfontosabb, hanem az útonlét. A nyelvhez vezető ösvény jellege abban rejlik, hogy a rajta haladók életét és gondolatait már nem a cél elérésének lehetősége tölti ki, hanem az úton látottak, és maga az útonlét. A nyelv, és minden azon alapulóhoz vezető út nem egy egyenes, hanem a nyelv erdejében szerteszét futó kacskaringós ösvények sorozata. A nyelv értelmezése pontosan az útonjárásról szól, hogy folyton új és új nézőpontokból láthassuk a körülöttünk elterülő erdőséget. Nem is lehet egy határozott leírással elmesélni, mi is a nyelv igazi mibenléte.

De nem is kötelező erre törekedni, én már azzal is megelégszem, hogy e megállapításokig eljutottam. Meghatároztam, milyen kapcsolatban áll az idősíkokkal a nyelv, beszéltem a nyelv halott és részben élő mivoltáról, arról, hogy a nyelv önmagát beszéli el rajtunk keresztül, újrateremtve önmagát, hogy az ember a nyelv birodalmában él, és hogy a nyelvi kifejeződések nem fejezhetik ki teljes pontossággal minden közlendőnket.

 Arról viszont még nem szóltam, hogy mi a helyes út az értelmező számára, ha végére akar érni a vizsgálódásoknak. Első lehetőség az lenne, hogy rengeteg filozófiai könyvet elolvas, valamint szépirodalmat is, és így megérti az összes folyamatot a nyelvben, rájön egy abszolút értelemre, és övé lett az egész nyelvi birodalom, magába foglalta az egészet. Viszont ez nem visz eredményre, mivel megvalósíthatatlan, egyrészt mivel a nyelv mindig újrateremti magát, új nézőpontokból való szemléletet tesz lehetővé, s a folytonos keltezéssel nem lehet mozgást tartani, másrészt pedig a nyelvet használó ember a része a nyelvnek, nem pedig uralkodója. Tehát ez az út nem visz végleges eredményre.

A másik lehetőség, hogy az értelmező a sok könyv elolvasása után már nem a nyelv teljes megszerzését tartja fenn, mint célt, hanem a nyelven kívül helyezi magát. Tehát be tudja fogadni a nyelvet, de nem engedi, hogy minden súlyával ránehezedjen, és mégis tudja használni. Az előbbi esetben viszont ő az egész nyelvet, annak minden művével akarta befogadni, ez volt a cél, de nem képes megvalósítani ezt. Az utóbbi eset viszont megoldást hozott, mivel nyelvet használni tudó, de nem a nyelvi birodalom ösvényein bolyongó ember lett belőle; olyanná lett, aki könnyedén használja a nyelv hatalmát, mert már nem botladozik benne kutatóként, hanem felé szállt, és onnan belátja azt, de képes annak befogadására.

Az első esetben azért nem sikerült a nyelv tökéletesen használni tudása, mert az az értelmező csak birtokolni akart, az egész nyelvet meg akarta szerezni magának. Viszont a nyelv magunkévá tételéhez nekünk kell hagynunk, hogy a nyelv általunk beszéljen, tehát be kell fogadnunk. Nála a „lenni-hagyás” csak nagyon kevéssé működött, míg a másik esetben a történés hagyása tökéletesen működött, hiszen az megismerve a nyelv műveinek egy részét, kiismerve főbb jellegzetességeiket képes lett megértve-befogadóvá válnia, úgy, hogy lenni-hagyott. A kutatók többsége nem bír nyelve erdejétől elállni, folytonosan gyümölcsei után kutat, s letapossa mezőit. Nem hagyja igazán létezni. Mohón újabb és újabb területeket akarnak megszerezni, s nem hagyják létezni.

Én tehát úgy határozom meg a helyes utat járót, aki képes a nyelvet értelmezni, kutatni, de nem akarja meghódítani, hisz így kilépni se tud belőle, s ő a nyelv által meghódítottá válik. Tud csendet teremteni és tud fölészállni.

Igen, a helyes utat járó az, aki lárvaként végigrágja erdeje leveleit, de később lepkeként száll fel s alá, aki létezik és lenni hagy, aki pusztán annyit vesz el, mit egy kecses lepke kíván magának; oda száll, ahova kedve viszi, és a költészetet, mint csillogó ruhát, s nem mint bilincset hordja tovább. 

 

 

2007

Bolegin

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Free XEvil Demo can break 99% types of captcha

(Mashasum, 2017.12.12 19:28)

This message is posted here using XRumer + XEvil 4.0

XEvil 4.0 is a revolutionary application that can break almost any anti-botnet protection.
Captcha Bypass Google (ReCaptcha-1, ReCaptcha-2), Facebook, BING, Hotmail, Yahoo,
Yandex, VKontakte, Captcha Com - and over 8.4 million other types!

You read this - it means it works! ;)
Details on the official website of XEvil.Net, there is a free demo version.

Check YouTube video "XEvil ReCaptcha2"